Úttalan utakon (2010)

Az utolsó percben

 
Minden éjjel börtönbe zár a sötétség,

A szabadság nem más csak egy álom rég’,

De túl késő már, hogy elszökjem innen,

Beletörődtem, hogy nem maradt más kincsem,

Kanyargós az út, ami előttem tornyosult,

S nem tudom már, hogy van-e még visszaút?

 

Nem tudom, merre tovább, van-e még aki énrám vár?

Nem tudom, hogy mit tegyek, talán a hajnal segíthet!

Nem tudom, van-e még út, ami nekem vigaszt nyújt?

Nem tudom, van-e még szó, de ha lenne sem hallgatnék már rá…

 

Csak nézem az ablakon át a Hold fényét,

S látom benne saját sorsom legvégét,

Én feladtam már, hogy újra kezdjek mindent,

A megfagyott föld lepi majd el testemet,

Még utoljára könny csordul ki szememből,

S az utolsó percben elhal, mi az élethez kötött…

 

Mindentől megfosztva

 

Voltak álmaim, de azok elvesztek már rég’,

Maradtak napjaim, azokból is éppen, hogy elég,

Mások kínjai, számomra semmitmondók már,

Látom, de nem értem, hogy ő még mindig valakire vár…

 

Hosszú útról jöttem, hidd el én sokat láttam ott,

Nem kell bölcsnek lennem, hogy lássam, féled a másnapot,

Félsz, hogy rossz útra lépsz, s végül olyan leszel, mint én,

Pedig a sorsod és jövőd, tudd meg, neked is ugyanoda ér…

 

Bolyongtam úttalan utakon járva,

Azt kívántam, ne maradjak árva,

Kerestem sorsom kihűlt könyvét,

Hogy én írjam, annak történetét,

De nem találtam, csak szenvedést,

S elvesztettem minden reményt…

 

Voltak céljaim, de azok is elvesztek már rég’,

Maradtak kínjaim, azokból egy életre elég,

Mások gondjai, számomra semmitmondók már,

Látom, de nem értem, hogy ő még mindig valamire vár…

 

Hosszú útról jöttem, hidd el én sokat láttam ott,

Nem kell bölcsnek lennem, hogy lássam, féled a másnapot,

Félsz, hogy rossz útra lépsz, s végül olyan leszel, mint én,

Pedig a sorsod és jövőd, tudd meg, neked is ugyanoda ér…

 

Amikor utam a végéhez ért,

Rájöttem, hogy sorsom mégsem az enyém,

Akkor történt, hogy elvesztettem mindent,

Ami még emberré tett engem,

Így összetörten ért el a magány,

S tudtam már, hogy a vége a halál…

 

Mert voltak vágyaim is, de azok porba hulltak rég’,

Maradt az üresség és a biztos embertelenség,

Mások siralmai, számomra semmitmondók már,

Mert nekik is egy a sorsuk, aminek a vége csak a halál…

 

Hosszú útról jöttem, hidd el én sokat láttam ott,

Nem kell bölcsnek lennem, hogy lássam, féled a másnapot,

Félsz, hogy rossz útra lépsz, s végül olyan leszel, mint én,

Pedig a sorsod és jövőd, tudd meg, neked is ugyanoda ér…

________________________________________

Boszorkánytánc (2011)


Az éjszaka magánya…

 

Egy kopár őszi erdő, rögös ösvényén,

Eltévedt egy lélek, az élet mezsgyéjén,

Vak magánya hívta, elveszett mit várt,

S az erdő lombja közben, örült táncot járt…

 

Teste még nem fagyott, de szenvedőn búcsúzott,

Mindattól a kíntól, mit az élettől kapott,

S előtűnt a Hold, már éjfél felé járt,

Az erdő szelleme pedig, csak az ö lelkére várt…

 

Hamuvá lett mind ami múlt,

Ez a Föld túl nehézzé vált,

Porból lettél és porba jutsz,

Áldozz az élet oltárán…

 

Szédítő ez a lét, egy örök körforgás,

Amelyből nincs kiút, sem benne megnyugvás,

Nehéz lehet egy kő, de még nehezebb a bánat,

Mely’ reá borult most, az éjszaka vándorának…

 

Árnyak veszik körül, ez az éjszaka már fáj,

Elfojtott sikolyával, a reggel magányt talál,

Volt neki egy álma, miben csak ö hitt egyedül,

Mert a legszebb álom az, ami sohasem teljesül…

Eltűnt, elveszett…

 

Eltűnt az élet, az átkos nyomor,

Elveszett minden a komor múltból,

Eltűnt a béke, mi jót ölelt számodra,

Elhagyott az, ki könnyet vet sírodra,

Eltűnt az éjszaka elnémult nyugsága,

Elveszett belőle a bús reggel magánya,

Eltűnt a vadlélek elhitt fiatalsága…

 

Eltűnt a hajnal, a békét hozó,

Elveszett (rém)álmokat simogató,

Eltűnt a fohász, miben hittél olykor,

Elhagyott az Úr, kitől kértél sokszor,

Eltűnt a másnapok újuló válsága,

Elveszett belőlük a szürkeség varázsa,

Eltűnt és nem maradt, csak az élet maradványa…

 

Ha egy napon majd magadba nézel,

Meglátod mi a valóság,

Az élet ránca megláncolt téged,

S más arc néz majd vissza rád…

 

Eltűnt mindaz, mi fontos volt számodra,

Elveszett már, mi gyógyír volt kínodra,

Eltűnt oly’ rég, az a megsárgult emlékkép,

Elhagyott az, kivel életed széttépnéd,

Eltűnt az ősz, zord tél maradt örökre,

Elveszett életed, szél tépte évekre,

Eltűnt belőle, mi fény volt az éjjelben…

 

Eltűnt minden, miért még érdemes lett volna,

Elveszett az is, ami nem létezett soha,

Eltűnt a múlt, s vele együtt a jelen is,

Elhagyott az, kivel közös jövöd már nincs,

Eltűnt a Hold, se vele együtt a csillagok,

Elveszett énképed, most végleg elhagyott,

Eltűnt örökre, oly’ rég’ csak erre vágyott…


Emlékhullás…

 

Volt, hogy kísért a múlt, felém kiállt,

S én hallottam sóhaját…

Volt, hogy már nem jutott, de elfogadott,

S belőlem kínt lopott…

Volt, hogy az lett a rossz, vagy az lett a jó,

Mit elhallgatott a szó…

Volt, hogy tépett a szél, vihar tombolt,

Mi elmosta a holnapot…

 

Vártam az éjjelt az erdők felett,

De mindig hajnal lett, s indulnom kellett,

Most úgy hull az eső, mint búsult emlékzápor,

Hamvaim, emlékim, szél viszi oly’ távol…

Teltek elmúltak az elveszett évek,

Olykor még fáj, ha néha visszanézek,

Most minden életmúltam lelkembe jelet karcol,

Mert ki szembeszáll magával, a múltjával megharcol…

 

Volt, hogy szakadt a szív, eltépett világ,

Eldúdolta gyászdalát…

Volt, hogy reám szakadt, keresztutak,

Írták a sorsomat…

Volt, hogy máshol talált, a kihűlt magány,

S arcán a bánat várt…

Volt, hogy eltűnt a múlt, hamuvá lett,

Örök csendbe tévedett…

________________________________________

Néma gyász (2012)

Egyedül

 

Kárhozó lélekként süvöltött az őszi szél,

Ajkain vérző szavakkal egy álomról mesélt,

Mikor halott szemébe néztem, ragyogó fekete gyöngyökbe,

Sötétség vette körül, magányos álmokba temetve…

 

Fagyott éjszakák szülték néma bánatát,

Az erdők felett hallottam kínzó sikolyát,

Már egyetlen szomorú könnycsepp sem adhat életet a létnek,

S az összes halott emlék is, csak múlását a szépnek…

 

Ha lelkének lángja még mindig égne,

Ha újra az én szemeimbe nézne,

Magányomban üvölteném belül,

Hogy mennyire fáj az éjszaka egyedül…

 

Kerestem végtelen ködben, a sötét ég alatt,

De csak álmokat találtam, ami még megmaradt,

Most üres szobákban álmodom tovább azt, ami rég’ elveszett,

Mert magamat gyűlölni talán, de magamnak hazudni nem lehet…

 

Csillagok vezették léptem a magánynak útján,

Láttam kihűlt testét, végleg itt hagyott tán,

Egyedül az árnyéklétben, egyedül a teremtésben,

Egyedül az én utolsó, magányos perceimben…


Néma gyász

 

Még élt a csendben a bánat,

Még belül dalolt a kín,

Haragom megfagyott a létben,

Mikor angyali szárnyakon,

Gyönyörű magányom,

Néma gyászt ígért…

 

Testemet tépte a szél,

A gyűlölet vihart akart,

Oszló hangomat kérte az ég,

De a jelennek lánca,

S a múlt magánya,

Csak néma gyászt szavalt…

 

Elmúlik egyszer a magányos pillanat,

Üvöltve tépném ki szívemből arcodat,

Múlttá lesz mindig a jelen volt pillanat,

Emléked tűnik, de a néma gyász megmarad…

 

Már nem vár rám a holnap,

Már nem vár rám az álom,

Fájón tekintek most az égre,

De a csillagok között,

 A néma gyász örök,

S már emlékét sem találom…

 

Minden elmúlt bennem,

Minden üres, kietlen,

Emlékképed a messzeségben,

Miért keresem,

Mikor a puszta létben,

Néma gyászt ígértem?

________________________________________

Split (2012)

Keresztúton

 

Megőrjítenek az árnyak, hangjuk emésztő bánat,

De sikolyom némán süvít, az éjszaka magányában...

Kihűlt hajnalok ölén, az elmúlt idők álmát,

Csonkig égették a gyertyák, fényük megkopott már…

 

Semmi sem törheti meg, a lelkemen nyugvó átkot,

Kötélen megfeszülve, így látom a rút világot…

De mindig jött új holnap, mindig maradt remény,

Hogy láncaimat letépjem, az árnyéklét peremén…

 

A völgyek már ködben úsznak,

Az erdők csak téged hívnak,

A szél csendje füledbe súgja,

Hogy nem fordulhatsz vissza!

Mert kínoz a létnek átka,

Az éjfél hozott keresztútra,

Hamvakat szórj démonaidra,

Se ne nézz többé vissza!

 

Egy halott éjszaka volt, mikor szívemre szakadt a múlt,

De az erdő reményárnya, újra jövőt adott…

Fájdalom kísérte útját, csend lépteinek zaját,

Mélyen a lelkembe látott, s értettem némaságát…

 

„Mert kínoz a létnek átka, az éjfél vigyen keresztútra,

Ott hamvakat szórj démonaidra, se ne nézz többé vissza…

Mert nincs jövője annak, akinek múltja sincs,

De a múltban élni átok, s kiút belőle nincs…”

________________________________________

Csendes domb (2015)

A születés koporsója



Soha véget nem érő fájdalmas órák,
Elfeledve telnek múló percek, s éjszakák,
De hiába feledtem, csak csend gyűlik felettem,
A keserves bánatot magamba temettem…

A vén idő hallgat, ha a csend lett az úr,
Jövőt szül mindig a megfakult múlt,
De hiába születtem, el sosem feledtem,
Hogy egyetlen életem a sors írja helyettem…

Ha életet adsz…
Az elmúlás bús lángjának létét táplálod…
Ha halált temetsz…
Éltető hamvakat szórsz a születés koporsójába…

Nehéz a fának is gyökerek nélkül létezni,
Az öreg fájdalmat sajátként szeretni,
De hiába szerettem, mindig csak temettem,
Mert gyásszal kibélelt koporsóban születtem…

Ha tudnám, hogy kapnék még ismét egy új napot,
Nem várnám félve az elárvult holnapot,
De hiába vártam, csak a félelmet találtam,
Hogy halált adok annak, kinek az életet szántam…

2013.december

Eltemettelek



Elnémult a rengeteg,
A régi mosolyt már sehol sem lelem,
A reszkető homályon át
Ködbe veszett tekintetem,
Várva, hogy újra eltemessem…

A végtelenben már néha,
A keresztutak is szomorún ölelkeznek,
Megfakult emlékekként
Irányt mutattak lépteimnek,
Melyek porból születve porrá lettek…

Hiába telik el úgy nap-nap után,
Hogy emléked halványul az élet horizontján,
Mert magamban mélyen eltemettelek,
De elfeledni én, soha el nem feledtelek…

Százszor is visszasírnám,
Ha egyetlen percre álmod őrizhetném,
Ha a hajnal úgy találna rám,
Hogy közben újra elhihetném,
Hogy minden olyan lehet, mint rég…

De nem tudok már hinni,
Nem tudom elhinni őszintén,
Hogy a belém égett emlékekből
Újra megszülethetnék,
Mert mi elmúlt, örökre véget ért…

2014. január

Az emlékek örökké élnek



Szó nélkül léptetek
Az elmúlás útjára,
Emlékekbe taszítva,
Bánatot hagyva hátra…
Arcotok is eltűnt volna
A ködben már réges-rég,
Ha nem maradt volna rám
Pár megfakult régi kép…

Mondd, hogy visszakapom még
Az elmúló éveket,
Melyek úgy tűnnek most,
Hogy örökre elvesztek…
Mondd, hogy kapok majd még,
Újabb emlékeket,
Melyeket vigyázva
Síromig őrizhetek…

Az emlékek örökké élnek,
S a remény, hogy egyszer még visszatértek,
Mert nem minden könny keserű,
Mert nem minden gyász fájdalma könnyű,
De az emlékek örökké élnek,
S tudom, hogy egyszer még visszatértek…

Eltemetem arcomat,
Ne lásd, hogy fáj nekem,
Az elveszett órákra
Most némán emlékezem…
Nem tudtam búcsúzni,
S most nem tudom elhinni,
Hogy nektek már soha többé
Nem tudom ezt elmondani…

Bár visszakapnám még
Az elmúló éveket,
Melyek úgy tűnnek most,
Hogy örökre elvesztek…
Bárcsak kaphatnék még
Újabb emlékeket,
Melyeket vigyázva
Síromig őrizhetek…

2014.január

Átkot szór a szél



Több ezer éjszaka született újjá az átkozott Hold fényében,
S több ezer hajnal vált örök börtönné a szürkévé fagyott ködben,
Eközben az élettől haldokolva, némán peregtek a percek,
S a múló időt hiába felejted, lesz mikor téged felednek…

Gyászold meg most a csend hatalmát, a nehezen kimondott szót,
S hidd csak el, hogy miben őszintén hittél, az nem a te sorsod volt,
Közben gyűlölheted az igazat szólót, az örök hit próféciáját,
De ne feledd el az utolsó percet, mi eltörli mindenki álmát…

Égj bűneidért, hamvadj, pusztulj keservben,
Nem hittél, s átkot szór most a szél…
Bűneidért hamvadj, pusztulj hitetlen,
Már hinnél, de átkot szór most a szél…

Csalódj a hazugság gyötrelmében, higgy a bánat igazában,
S éld meg a létezés minden fájdalmát, szüntelen őszinte gyászban,
Közben kérdezd meg miért, miért mennek el, kik első lépteid őrizték,
S miért múlik el minden pillanat, miket magadban öröknek elhittél…

Mindenki haldokol ebben a létben, tettei keresztjét hordozva,
S minden perccel megrövidül az út, mit kijelöltek számodra,
Ezért élj meg úgy minden napot, hogy holnap már lehet messze leszel,
Nem ébreszt fel egy újabb reggel, mert az éjszaka örökre altatott el…

2014.február

Csendes domb


Rothadó tetemek émelyítő bűze lengte be a keresztutat,
Miközben az üvöltő szél tépte kegyetlen az ágakat,
Melyek úgy lengtek a sötétben, mint amikor a holtak ébrednek,
Kik a temetői ködben csendesen, egy más világról énekelnek…

Az ágak homályából némán egy halott, árnyékjárta rém figyelt,
De a faóriások dühös dalaitól még ő is fájón rettegett,
A félelemből megszülető gyűlölet azonban mégis vérszomjat talál,
S ha most mindannyian halottak vagyunk, akkor ő maga lehet a halál…

A világ rozsdában rothad el,
Rettegés ébred az éjszakában,
A kínok között a remény várhat,
Ha csendes dombon temet el a bánat…

Már csak kósza pillanatok emlékeztetnek a nyomorult életre,
Vétkekből elvetélt rémálmok kísérnek megkísértetve,
Hangok, megfakult pillanatok, s az elmúlás a ködfátyol mögött,
Talán mindenki együtt hajtott fejet a végzet hóhéra előtt…

Sötét lett, mintha egyszerre összegyűlt volna minden éjszaka,
Már hiába menekülnél el, a tisztítótűz elől nincs hova,
S ha majd üvöltő szirénák törik meg keserves lépteid neszét,
Csak azt kívánod majd magadban, hogy bárcsak újrakezdhetnéd…

2014. március




 






Főoldal Biográfia Diszkográfia Képek Letöltés Szövegek Kapcsolat